Azért ez még fájdalmas...

....május 25 van. Azt hiszem, ez a nap talán már örökre feketével íródik be a naptáramba, akarva akaratlanul is.

Ma 4 éve mentem férjhez, és már 2 éve mégsem élek házasságban. szóval, 2 évfordulót tudtam ünnepelni....vagy mi a fene. Sokszor eszembe jut, mi lett volna ha, ami után persze mindig rájövök, nem szabad innen megközelítenem a helyzetet, mert így elég sokat, fölöslegesen morfondírozom ezen. 

Még mindig fáj, ami most van. Így, hogy ki lett mondva a válás, most még nehezebb. A sírás fojtogat, szorongatja  torkom, és nyelem a könnyeimet. Lehet engednek kéne kijönni, de nem tud. 

Fájó pont ez az életemben, amit nem tudom, valaha fel fogok e tudni dolgozni....? Persze, egyszerűen idegtépő a dolog, hiszen közben meg veszettül boldog vagyok a Szerelmemmel....csak itt van ez a fránya hiány érzet. 

Érzem annak a hiányát, amit annyira szerettem, feleségnek lenni...megerőszakolom magam minden nap, hogy ne a hiányra gondoljak, hanem azért legyek hálás, amim van. Hiszen nem adatik meg mindenkinek egy ekkora szerencse, hogy egy válás után mondhatni rögtön megtalálja azt, akivel nem csak boldog az élet, hanem vicces, izgalmas, szeretetteljes, és olyan szinten nyújt biztonságot, amiről mindig csak álmodni mertem. Értékelem őt, és nagyon hálás vagyok érte. Egyszerűen csak nem kell figyelnem az űrre, ami a szívemen tátong....mindarra, ami e pillanatba nem a legjobb, idővel talán be fogják tölteni azt is. 

Nem vagyok elégedetlen. Nagyon hálás vagyok az életemért. Tudom, hogy jó részét magamnak köszönhetem, és nagyon büszke is vagyok erre. DE mit tehetek akkor, ha a híres türelmem már a múlté, én pedig egyszerűen nem tudok ezen túllátni? 

Szeretném máshogy érezni, de közben meg érzem, hogy megerőszakolom magamat is ezzel, hiszen visszafogom magam, pedig szívem szerint nem ezt tenném! 

Vajon fog ez változni? Lesz majd olyan évforduló, amikor nem a gyűrűmmel játszom majd, és sírok azon, ami nincs?

Egyelőre nincs más, ami el tudná terelni a gondolataimat, pedig nagyon szeretném. Érzem, hogy bántok, pedig nem szeretnék. Érzem magamon, hogy nem vagyok jófej, pedig nem ez a célom. Egyszerűen csak szomorú vagyok.....

Nagyon szeretnék mást érezni. Tudom, hogy a múlt nem opció, és nem azért mert akarom, vagy nem.....hanem egyszerűen azért, mert nem működött. Hatalmas a szakadék már közöttünk, és ez soha nem lesz kisebb, vagy tűnik el. Ami talán így van jól. Szeretem, hogy jóban vagyunk, szeretem, hogy normálisan tudunk beszélgetni, és, hogy tudunk együtt emlékezni. Más ezt nem érti. Ha azt mondom fáj, ő pontosan tudja miről beszélek. Fáj, hogy tapasztalatlanságból, önzőségből elrontottuk. Fáj a másik hiánya, de tudjuk, nincs más út. 

Nem akarok hálátlannak tűnni, nem akarom, hogy bár beszélek róla, önigazolást kapjak azért, hogy őszinte vagyok, nincs rá szükség. Egyszerűen csak hagyom fájni. Az eszem tökéletesen tudja, hogy mi működik, az nem működött. DE vágyik rá a szívem is, hogy meg tudjam mutatni, működhet. 

Nagyon szeretném azt érezni, hogy nem baj, ha fáj valami a múltból. Hogy szabad, hogy fájjon. Szeretném, ha nem bántanék senkit azzal, hogy vannak napok, amikor nem vagyok a topon érzelmileg. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném Zolit....ez azt jelenti, hogy van valami, ami régebbi, ami hosszabb ideje tartott, és ami pontosan ezért fáj. Szeretném, ha más is tudná, hogy Zoli a jövőm, és afelé tartok. De van még a múltból részlet, ami valószínűleg mindig velem lesz....és amilyen kedves emlék, most már annyira fájó is. Ez van. 

Az biztos, hogy már könnyebb, mint tavaly. Már nem akkora a fájdalom, de még nem a könnyű kategória. Az segít, hogy Zolival a kapcsolatunk még szorosabb, sokkal mélyebb és szeretetteljesebb, mint az előtt.....szóval azt hiszem biztos talajon mozgunk. Az életemet adnám érte, minden túlzás nélkül. Örülök, hogy nemsokára minden nap vele ébredhetek, és nem kell szoronganom attól, hogy elmegy. 

Remélem meg tudja nekem bocsájtani, hogy néha fáj. Ezek a napok fájnak.....nem miatta, egyszerűen csak fáj. Remélem én nem okozok neki ezzel fájdalmat, mert abba belehalnék. Mindennél jobban szeretem Őt, nem célom megbántani. De engednem kell a fájdalmat kijönni, hogy meg tudjam élni, és minden évvel egyre könnyebb legyen május 25. 

Szintet léptünk

 Boldogságom határtalan. 

Pár napja, megnéztünk egy filmet a moziban Zolival. A címe: Talán igent mondok.

Nagyon kis gagyerák Romcom, de valami mégis nagyon beütött Zolinál. 

A sztori lényegében annyi, hogy ezer éve együtt lévő pár női tagja szeretne már férjhez menni, de a pasi írtózik a gondolattól. egy esküvőn történtek miatt a csaj elmegy otthonról, és 24 órát ad a pasinak, hogy gondolja át, szakít, vagy elveszi. 

Mondhatnám, hogy nem fair a pasival szemben ultimátumot adni, de közben meg az sem, hogy céltalanul élek valaki mellett, mert amúgy királyság, de elvenni nem akarom, mert csak ....

Szóval ez sem fair. 

Voltam a helyzetnek azon a végén, amikor csak azért kaptam gyűrűt, hogy befogjam a szám, majd 5 évvel később vettek el....na....azóta sem tudom, őszinte vágy volt ez részéról, vagy csak belesodródtunk....de gyanítom a válás után, inkább a sodródás a dolog....

Mindegy, a lényeg, hogy ez elindított Zoliban egy olyan folyamatot, aminek hatására azt mondta, készen áll egy babára, és szeretné, ha megpróbálnánk. :)

Tehát, most már babaprojektben vagyunk, de persze az elmúlt időszak tapasztalatai miatt, van bennem félelem bőven. Nincs pozitív élményem, csakis negatív ebben a témában. 

Szóval félek....

Aztán elkezdtem megkérdezni magamtól miért érzek így....

És jött is a válasz. 

Nem szeretnék barátnő státuszban teherbe esni. :( Tudom, tudom, miért foglalkozom ezzel? Meg úgysincs semmi jelentősége.....de számomra van. 

Az is írtó kellemetlen nekem, hogy 36 évesen újra barátnő státuszban vagyok, hiszen ezt én soha nem szerettem. Talán ez a második alkalom, amikor konkrétan a barátnője vagyok valakinek, hivatalosan, felvállalva, de ez nekem kevés. 

Utálom annak a gondolatát, hogy azért menjek férjhez, mert jön a gyerek, még akkor is, ha mi álltunk rá erre, és nem becsúszott baba lenne..... nem pedig azért, mert a Szerelmem el akar venni, azt akarja, hogy a felesége legyek, és együtt mi házasok legyünk. 

Nem szeretnék terhesen férjhez menni, számomra ez olyan dolog, amire én magam nem vágyom. Nincs azzal bajom, ha valaki így tesz....de én szeretnék az esküvőmön iszogatni, nem feszülni, még akkor is, ha az a kertben lesz csak megtartva.....semmi flanc. Nem vágyom arany hitóra, sem puccparádéra.....

Csak egyszerűen arra, hogy valaki el akarjon venni, bulizzon velem mezitláb a homokban, igyuk a koktélokat, és ne fáradjak el, mert a szívem alatt hordom azt, akire egész életemben vágytam. 

Szeretném ezeket a fázisokat külön megélni, elmenni esküvő után igazi nászútra, ahol egymásra figyelünk, egymással foglalkozunk, majd összehozunk egy babát, és ez után örömmel várjuk, kiderüljön a neme, majd babaváró, születés, keresztelő, és mindeközben rettentően boldognak lenni. 

Azt gondolom, tényleg nincsenek nagy igényeim. Nem vágyom másra, csak a barátaimra....az új közös barátainkra, és arra, hogy örüljünk egymásnak. 

Viszont valahogy azt az érzést sem szeretném, hogy csak azért kérjék meg a kezem, mert babát várok, de úgy sem szeretnék babát, hogy nem vagyok házas. ahjjj...ördögi kör ez.

Én nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, de bár az egyik szemem örül, hogy Zoli rászánta magát a gyerekre....legbelül mégis azt érzem, nem szeretném, ha ez most összejönne. 

Tudom, nagyon fura vagyok. Ha visszaolvasom mindezt, rájövök, mennyire furcsa gondolataim vannak, de tényleg azt szeretném érezni, hogy valaki engem akar. Engem akar a feleségének, és ez ne nyomásra történjen meg, ne azért, mert gyerekünk van, vagy mert én annyira vágyom rá. Történjen meg azért, mert Ő is ezt szeretné. Szeretne a feleségének hívni, és így bemutatni mindenkinek, akivel eddig még nem találkoztam. 

Nagyon nehéz ez. Kinyilvánítani mindezt,,,szinte lehetetlen. Félek, hogy ha elmondom, megerőszakolom vele. Nem szeretném, tényleg nem. Ugyanakkor 36 vagyok....érted?!

Valszeg nem....ezt szerintem csak azok a nők értik, akik hasonló cipőben jártak gyerekvállalás tekintetében. 

Hiányzik a gyűrű az ujjamról. Fáj, hogy nem hordhatom azt, amit eddig, ugyanakkor az sem érint túl jól, hogy nincs helyette másik.....Elárulok egy titkot.....néha felveszem az eljegyzési gyúrúmet, és azt képzelem Zolitól van....persze, bármennyire szeretném, nem tud nem Gáborra emlékeztetni, úgyhogy rövid távon leteszem....mégis mint egy kislány játszom vele, elképzelem, milyen lenne, hol lenne, mikor lenne.....és egy nagyon keserédes izgalom tör rám. Nehéz elengedni a régit, és tiszta szívvel várni az újat, még akkor is, ha már majdnem 2 év eltelt a régi távozása óta. 

Szerettem a gyűrűinket, és fáj, hogy egy dobozban végezték.....de tényleg azt érzem, hogy ahhoz, hogy mindezt feledni tudjam, egy újra van szükségem, ami egy valóban őszinte, és erős fejezetet nyit az életemben, életünkben. 

Kérdés, hogy eljön e valaha ez az új fejezet? És vajon rajtam kívül Ő is vágyik rá? 

Azt tudom, hogy szeret, érzem minden nap, de vajon annyira szeret, hogy mindezt akarja ő is?

Na ez az, amit még nem érzek....

Első nyilvános megjelenésünk

 Igen, igen Eljött ez a pillanat is. 

Nagyon élveztem. Már az előkészületek, hogy öltönyt vegyünk, cipőt, és az apróságok, hatalmas izgalommal töltöttek el, és kicsit dejavu-m is volt. 

Lóránd és Brigi kisfiának keresztelőjére voltunk hivatalosak, ami tudjuk, Vistában hatalmas banzáj, már már esküvő szintű cucc. Nagyon édes volt a gyerek, nagyon kedvesek voltak velünk, és örömmel fogadtak. Nagyon szép volt a helyszín, isteniek voltak az ételek, és imádtam az egészet úgy, ahogy volt.

Számomra hatalmas élmény volt, mivel végre nem éreztem azt az elkeseredett magány érzését, mint az előző kapcsolatomban. 

Zoli partner volt mindenben, jó kedvű volt, örömmel vett részt mindenben. Végig szeretgetett, ölelgetett, táncolt a kedvemért, és láthatóan jól is érezte magát, nem esett nehezére ezeket a dolgokat megtenni. 

Felszabadító érzés volt mindezen átmenni, mert nem feszélyezett végre semmi, jól tudtam magam érezni én is. Koktéloztunk, jókat ettünk, jókat táncoltunk, iszonyat jól éreztük magunkat!

Remek első kezdés volt, és már alig várom a folytatást. Itt jegyezném meg, júniusban ismét esküvőre megyünk....és nagyon izgatott vagyok miatta....

Van egy nagyon édes gondolatom, hogy mennyire klassz lenne, ha a menyasszony nekem adná a csokrot, megfordulnék, és Zoli ott térdelne egy gyűrűvel....ohhh....

Katinka esküvőjén láttam ezt először élőben, aki a nővérének adta a csokrát, majd megfordította, és a most már férje ott térdelt előtte....a helyzet érdekessége, hogy Ágota siket, a férje hallássérült, tehát mindent jelnyelvvel kérdezett meg tőle, mi pedig az igen után nem tapsoltunk, hanem jelnyelvvel mutattuk ki az örömünket, mintha tapsolnánk. Olyan megható volt, hogy szerintem nem volt ember, aki ne sírt volna a meghatottságtól. Szép dolgok ezek....

Mondjuk szeretem a különleges dolgokat, és az ilyen típusuakat is, de ha valaki megkérdezé tőlem, hogy hogyan kérjék meg a kezem, nem tudnám megmondani, mit szeretnék, hogyan legyen....

Viszlát...

 Elváltam. a névnapomon, faszentos, nem?!

Nagggyon fájdalmas ez most nekem. Nem tudom miért, de teljesen összetörtem. Azt tudtam, hogy élhetetlen volt az életünk, és nem voltunk boldogok, már már szenvedtünk a kapcsolatban, de az, amikor kimondanak egy válást, nos valamit eltép benned.....olyan furcsa, nyomorult érzés. Elbukott érzés. 

Hogy ezt nagyon elbasztam. Jó, persze, nyilván nem csak én....de akkor is csinálhattam volna úgy, ahogy most, miért nem ment? Mert valószínűleg bele kellett halnom, el kellett veszítenem őt, és aztán magamat is, hogy újra megtalálhassam magam. Nagyon nehéz.

A válást a bíróságon konkrétan végig sírtam...fájt. Fájt maga a történés, nem akartam megtapasztalni ezt, és valljuk be, azon a napon, amit átéltem, senkinek sem kívánom! Szörnyűséges volt. Gábor szemmel láthatóan jól viselte, nem sírt, nem volt mérges, nem láttam idegesnek. Picit mintha feszült volna, de még ő próbált engem nyugtatni. Rossz volt ezt is látni. 

a Bírónő egyértelműen látta, nem akarok válni, még ha azt is hazudom Neki is, és magunknak is. Még ő nyugtatott engem sírásaim közben, és adott a zsepijéből.....érdekes amúgy ezt is megélni. 

Nem tudom, hogy leszek e valaha jobban, hogy át tudom formálni ezt a gondolatot a fejemben.....de az biztos, hogy sohasem felejtem el azt az érzést, amit ott éreztem. Elveszve, szeretve, magányosan, egyedül....azt hiszem ez örökre beleivódott az emlékezetembe, és bár nagyon mérges voltam, vagyok mindazért ami eljuttatott minket eddig, abban is biztos vagyok, hogy egyszer már a fájdalom lesz, ami eszembe jut a névnapomról, hanem a szeretet. A szeretet, amit egymás iránt érzünk, és valószínűleg sosem múlik el. Ami a sok fájdalom alatt is ott van. Olykor elhalványul, de nem lehet onnan kiűzni, hiszen ha egyszer nagyon szerettél, és valaki az életed értelme volt, akkor az nem múlik el soha. Sem a 9 év, sem az emlékek, sem az a temérdek dolog, amit együtt éltünk át! 

Nagyon szerettem a kettőnk között lévő MI-t. Varázslatosnak gondoltam, és úgy éreztem, soha senkivel nem lesz ilyen jó, passzoló, belülről fakadó. Nem tudom....hiányzik, hogy nem vagyok Kovácsné, és az, amit ezzel együtt éreztem. Feleségnek lenni....nagyon hiányzik. Nem tudom leszek e még valaha feleség....de nagyon hiányzik az a szó, hogy kisfeleségem, hogy ő a feleségem, hogy te vagy a mindenem, az én kis Sziszafeleségem. Azt hiszem, ezt már soha senki nem fogja nekem mondani, és soha nem fog úgy hangozni, mint Tőle! Fáj...

Vajon elmúlik valaha ez a fájdalom?

*5 nappal később:

Ezt a válás napján írtam, viszont nem tudtam kitenni....4 napig csak feküdtem, sajnáltam magam, és nem tudtam enni sem. Ja, és aludni sem, legalábbis éjszaka. Mára jobb, de nem jó. Nem tudom lesz e valaha jó. Viszont el kellett kezdenem értékelni mindazt, amim van, nem élhetek a múltban, hiszen itt van mellettem a jövőm! 

Vágy....

 .....minden nappal egyre erősebb.

Vágyom arra, hogy Zolinak én legyek az egyetlen, a mindent elsöprő, az utolsó. 

Szeretném, ha ez nem csak bennem, hanem benne is megérne. Felvillanyoz, ha erre gondolok. 

Már beszéltünk arról, hogy nézegetett gyűrűket....amitől én teljesen sokkolódtam, persze jó értelemben, ugyanakkor mégis olyan érzésem volt, hogy nem lep meg a dolog. Talán az sokkolt, hogy olyan érzésem volt, hogy én erről már tudok.....

Azóta, hogy érzem, hozzá tudnék menni, folyamatosan gyűrűket nézek, és ha őszinte akarok lenni, még soha, senkinek nem mondtam igent.....úgyhogy ha megkérne, nekem is ez lenne az első. 

Tudom, furcsának tűnhet, hiszen voltam már férjnél....vagyis még vagyok....de képzeljétek, visszanéztem a videót, ami akkor készült, és rájöttem, hogy én akkor sem mondtam igent erre. 

Annyit tudtam, csak kinyögni, hogy na jó, legyen. Akkor azt hittem ez vicces, most azt gondolom, a lelkem mondatta velem ezeket a szavakat, hiszen nagyon szerettem volna már férjhez menni, de talán a tudat alattim tudta, hogy nem Ő az igazi, pedig én a mai napig harcoltam volna érte, ha tudom, hogy kellek neki.....végülis mindegy. Szerencsére ő makacsabb volt ennél, így nekem végre sikerült kiszabadulnom ebből a fogdából, amit én életnek gondoltam. 

Azt hiszem, míg élek hálás leszek Gábornak azért, hogy 9 év alatt egy ilyen erős nőt "nevelt" belőlem, és mindazért a tapasztalásért, amit mellette élhettem át. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy az a gyűrűpár, amit megálmodott nekünk, konkrétan kuka, pedig az életet jelenti nekem....

Nem baj, ezzel is megbirkózom. Fájdalmas, mégis örömteli könnyek szöknek a szemembe, ha rá gondolok, ha újra átélem azt az érzést, amit a gyűrű első felhúzása közben éreztem....Itthon vagyok. 

Otthon voltam, de mára már máshol van az otthonom, és ezt el kell fogadnom. Ettől függetlenül örökké a szívem egy darabja benne lesz mindkét gyűrűben. Ez soha nem múlik el. Egyszer majd megmutatom a gyerekeimnek, elmesélem a történetét, és valószínűleg akkor is elpityeredem majd rajta, hiszen azt hittem, életem végéig rajtam lesznek....

Talán pontosan emiatt tetszenek ezek a szív alakú gyémántgyűrűk is, hiszen idén szeptember 21-én, ígéret szerint kaptam volna egyet.....mégpedig a 10. évfordulónkra. Valószínűnek tartom, ez már csak az álmaimban valósul meg, de egyáltalán nem baj. Ennek így kell lennie. Egyszer talán, ha majd nem jelent annyit egy ilyen gyűrű, mint amit most érzek iránta, talán meglepem magam egyel.....vagy nem. 

Ami biztos, hogy végtelenül örülnék egy cushion csiszolásúnak, vagy egy soliter pavé-nak..... most őszintén, nem gyönyörű?! 

Persze, gondolhatnátok, hogy ez mennyire felszínes, és, hogy mennyire nem így kellene gondolkodnom....ugyanakkor egy kislány, aki egész életében hitt az ígéretekben, abban, hogy ezeket valaki valóra váltja...mert szereti őt, mégsem tette.....egyenes arányosan beépíti az agyamba, hogy az irántam érzett szeretetet egy ilyen kis csodával tudnám igazán elhinni, elfogadni, és megérteni.

Nyilván nem elvárás. Soha nem is volt az. Ráadásul az évek folyamatosan erősítették bennem, hogy az lesz az enyém csak, amit megteremtek magamnak, így nem is várok el senkitől semmit. Úgy nem csalódok. Viszont....remélhetek, ugyanis tényleg a remény az, ami soha nem fog belőlem kihalni, elveszni, míg élek fogok rá vágyni, és remélni, hogy egyszer valakinek leszek majd olyan fontos, hogy ha azt mondja, én kellek neki, akkor én kérdőjelek és bizonytalanság nélkül, mondhatni őszintén , tiszta szívből tudok majd IGEN-t mondani. Nem egy: na jól van, legyen-t! 

Hiszem, hogy lesz egy ekkora csodában részem....csupán csak idő kérdése. Őszintén, izgatottam várom....szívem miden szeretetével! 

Addig pedig néha felveszem a régieket, visszaemlékszem midnenre, amit kjelentett, majd arra a kijózanító gondolatra, mennyire nem volt igazi. Eleinte lehet....aztán szépen lassan megcsúnyult, minden, ami benne volt, amit jelentett, értelmét vesztette. 

Nekem mégis fáj, mert hittem, hogy minden igazi,,,,,hát ez van na, egy igazi, álmodozó kislány vagyok még mindig, aki hisz a tündérmesékben, és azt is hiszem, hogy egy ilyen mese nekem is jár, mert annyit tettem már érte.....hiszen mégiscsak én vagyok Dorothy a piros cipellőmben, a sárga köves úton...

Fárasztó napok

 Rengeteg bulin vagyunk túl az exkölcsöncsaládommal, amik nem sültek el túl jól. 

Szánom bánom, ja nem....

Igazából örülök, hogy ezek a dolgok mind-mind kibuktak, hiszen így már látom, hogy hová nem tartozom, bár fáj ezt felfogni, de megértettem, nem kell elmondani még egyszer. Egyszerre volt kellemetlen, és felkavaró, ugyanakkor kizökkentett a komfortzónámból is, és sajnos a békémből is, aminek hirtlen rossz döntés hozta meg a végét. Nem bánom, mert így tiszta, milyenek is az emberek, azt az egyet sajnálom, hogy nem volt nálam tükör, hogy mindenkinek meg tudjam mutatni, hogyan is néznek ki  kívülről. 

Mindezek ellenére, mégis másnap olyan tisztaságot, békét, felszabadulást éreztem, amiből igazából senki kedvéért nem jöttem volna ki. Megtapasztaltam, hogy másoknak, akik még alszanak, sőt, olykor még azok is, akik megpróbáltak ébredezni, sajnos nem sikerült túllátniuk a saját hazugságaikon, és az önteltség, az egocentrizmusuk, és az a feneketlen hazugságcunami, ami mögé bújnak, nos....nem tudja tisztán láttatni, mi is a helyzet az élettel. Nem baj. Leírtam, amit gondolok, mindenkinek ott akkor elmondtam, amit éreztem, vagy esetleg másnap, és azt is, hogy már nem akarok minden áron oda tartozni...mert nincs ott helyem, ahol engem nem szeretnek, ahol nekem nem örülnek, ahol engem nem látnak szívesen....

Óriási tapasztalás volt mindez....fel sem foghatom, hogy ennyi rossz tapasztalat után, hogyan vagyok képes még most is naívan elhinni mindent, bízni a legjobban, és mindenkiben csak és kizárólag a jót látni....áh, felesleges. Saját magamat bántom vele, és ráadásul ők soha nem fognak őszintén a szemembe nézni, és elmondani az érzéseiket, netán tőlem kérdezni, ha kérdéseik lennének. 

Már nem fáj. Gondolok még rá, rájuk de tiszta a szívem, elfogadtam mindent Velük kapcsolatban, és betettem Őket az emlékkönyvembe. Már ott a helyük. :) Szeretem őket, a magam módján mindig is szeretnif ogom őket, és mindig is lesz helyük a szívemben....

....de már nem akarok több álmatlan éjszakát miattuk. Elfogadtam, nincs rám szükség, sem akkor, sem most, sem soha. Tiszta a lelkiismeretem, megbántam amit megkellett, bocsánatot kértem, akitől kellett, könnyű a szívem. Bár fáj néha, hogy ez van, de megértem, és elfogadom. 

Békét érzek, és azt hiszem, ez talán így van jól. Már a jövöre koncentrálok, nem nézek visszafelé, csakis előreő

Pánik a pánikom miatt

 Nagyon nem jó nap ez a mai. 

Tegnap este tetőfokára hágott a kimerültségem a sok munka miatt, plusz, nálam van Maya, hiszen anyáék elutaztak, de ugye amúgy is ide fog költözni, szóval nem árt megszokni, hogy huzamosabb ideig itt van. 

Ahogy lejöttem a boltba dolgozni, vagyis kicsivel több, mint másfél órája, azóta sír.....hát, lesznek még itt bajok, asziszem. :)

DE igazából ezzel csak arra akartam utalni, hogy nem kéne, hogy rossz kedvem legyen, mégis az van. 

Tegnap Zoli lehozott az életről egy banális faszsággal. Jön ide, mentünk volna közösen szülinapozni, erre kiderül, hogy rögtön a szülinap után haza kell mennie, mert másnap délelőttös, az amúgy soron következő  délutános hét helyett. Nem tudom miért, de ez már csak hab volt a tortámon.....a hét egyáltalán nem egyszerű ultra szop@s tortáján. 

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben ezzel kapcsolatban. Érzem, hogy érzelmileg rosszabbul vagyok, minden megkérdőjeleződött bennem. MINDEN!!!!

A lét, a munka, a költözés, és az, hogy miért kéne nekem innen elmennem, amikor ennyire szeretem amit csinálok, és ennyire kezd beindulni? Frusztrál, hogy emiatt egyedül maradhatok és az is, hogy elveszítem őt, de közben meg nem érzem, hogy indokolt lenne, hogy nekem kelljen lépnem. 

Parázom, félek, emiatt szorongok is, ami egyáltalán nem jellemző rám....
Ki kell ebből jönnöm valahogy, mert érzem, hogy egyre csak húz egyre lejjebb és lejjebb. 
Félek ettől a héttől.....félek, nem tudom milyen lesz 25.-e, rettegek attól a naptól, pedig elvileg aznap jön Zoli is hozzám. Jó lenne tudnom, hogy mit érzek, hogy miért kavarognak bennem a gondolatok, hiányérzetem van, hiányzik az a jól megszokott 25...idén lenne a 3. 

Össze vagyok zavarodva, egyszerűen nem tudok magamon zöldágra vergődni, és ez végtelenül elszomorít. Aggódom, hogy csorbul az, ami kettőnk között van, közben meg azt is tudom, hogy a szívem mindenre emlékszik az elmúlt 9 évből, és sajnos nem ereszti ezeket a élményeket. Szeretném, ha semleges lenne már számomra, de most azt érzem, hogy nem hiába mondják, hogy ezek évekbe telnek, mire minden rendeződik, legalábbis tudok semlegesen tekinteni rá....ebből a szempontból nem bánnám, ha lépnénk egy szintet Zolival, ha történne valami, ami mégjobban kötne hozzá, közös élmények, randik, vagy ha már mondjuk együtt lennénk folyamatosan. 

Most azt érzem, hogy szét vagyok esve. Keresem a helyem, de egyszerűen nem találom, és ez kicsit elbizonytalanít. Fogok valaha tisztán látni....?